Kamarazenei koncert

Mit nevezünk “könnyűzenének”, amit sokan hallgatnak? Létezett-e e fogalom a 18. században, s ha igen, vajon mi különböztette meg a “komolyzenétől”? Mit gondolnak, elég-e a könnyűzenét felületesen hallgatni, s a komolyzenét vajon kizárólag elmélyült zenehallgatással érthetjük-e meg? Kamarazenei koncertsorozatunk első estjén e kérdésekre keressük a választ Mozart és Britten zenéjén keresztül a Szent István Filharmonikusok muzsikusaival. Hiszen a nagy bécsi klasszikus mester művei példázzák legjobban, hogy a szórakoztató zenék – legyenek akár divertimentók, vagy szerenádok – lehetnek egyszerre a klasszikus formatan legszebb példái miközben valójában szórakoztatás céljából íródtak. Ugyan Mozart 1772-ben, itáliai koncertkörútjára komponált “salzburgi divertimentóinak” tételrendje és apparátusa is felveti a kérdést: valóban szórakoztató divertimentóról van-e szó és nem sinfoniának készültek-e eredetileg e művek, izgalmas karakterváltásaik, gazdag imitációs játékuk egyértelművé teszi, hogy Mozart műfajtól függetlenül túllép minden korábbi konvención, hogy elkápráztasson, miközben szórakoztat. Egyszerűsége, könnyen megjegyezhető dallamai, valamint izgalmas dinamikai- és hangnemváltásai emelték Mozart legismertebb opusai közé az 1780-as évek végén komponált szerenádját, az Egy kis éji zenét, s ugyanezt az egyszerűségben rejlő szépséget kereste a 20. században Benjamin Britten is Simple Symphony című művében. A 21 éves angol zeneszerző 1934-ben kezdett bele a fiatalabb generációnak szóló vonósszimfóniába, melyhez gondosan őrzött korai műveit használta fel. Valóságos örömzene született, amely mit sem veszített gyermeki naivitásából. A Pizzicato tétel finom játékosságát lassú, merengő Sarabande ellensúlyozza, míg a Finale tétel energiája magával ragadja a hallgatót. Mintha Britten emlékezetes dallamaival, finom játékosságával lépne e vészterhes időkben Mozart nyomdokaiba, hogy visszataláljon ahhoz, ami elveszett.