SZIMFONIKUS BÉRLET III.

Mosonyi: Gyászhangok Széchenyi István halálára Schubert: A zenéhez, A pisztráng, Szerenád (D. 957/4), Rémkirály (zenekari hangszerelés: Izaki Masahiro) Beethoven: III. (Esz-dúr, „Eroica”) szimfónia, Op. 55 Vezényel: Dubóczky Gergely Ének: Cseh Antal

Mosonyi Mihály (1815–1870) a vele azonos generációhoz tartozó Liszt Ferenc és Erkel Ferenc mellett a XIX. századi magyar zene harmadik kiemelkedő mestere volt. Legsokoldalúbb komponistáink közé tartozott. A Gyászhangok Széchenyi István halálára egyike azon szerzeményeinek, amelyekkel a szimfonikus költemény műfajára, Liszt újítására reflektált, méghozzá elsőként a hazai alkotók közül. Az eredeti zongoraverzió kottája mindössze három héttel a legnagyobb magyar 1860. április 8-i halála után jelent meg (későbbi visszaemlékezés szerint egyetlen nap kompozíciós munkájaként). Zenekarra ugyanaz év nyarán hangszerelte meg Mosonyi, s ez a verzió 1860. december 16- án, a Nemzeti Múzeum dísztermében, Erkel Ferenc vezényletével került első ízben a nyilvánosság elé. A szemtanú és barát id. Ábrányi Kornél sorai szerint „e remekmű oly híven, s oly mély drámai hatással tükrözte vissza a nemzet akkori fájdalmát”, hogy Mosonyi „egyszerre a nemzet ünnepelt zeneköltőjévé vált”. Nagy vonalakban nézve a Gyászhangok háromrészes, visszatérést tartalmazó tételszerkezet; alaphangneme g-moll. Éles, kezdő felkiáltása – mintegy kettéhasítva a pillanat nyugalmát – Arany János költeményének, a Széchenyi emlékezetének nyitó soraihoz hasonlatos. Bátortalan, kétségbeesett kérdésekként hatnak a folytatás magányos, széttöredező recitativo-ívei, majd útjára indul a körben forgó basszusképletre épülő, és később vissza is térő tételszakasz, amely vizuális erejénél fogva közeledő és távolodó gyászmenet benyomását kelti. Kezdetben fojtott hangvételű, azután különös fokozáson átmenő, lassú csárdásmuzsika ez, érdes disszonanciákkal megtűzdelve, összességében mégis hallatlan-finom, arisztokratikus méltóságú lejtéssel. A középrész B-dúrba vált; mintha kezdeti, ellágyuló lírája a nemzeti hérosz személyére, majd a későbbi, centrális szakasz a gróf tetteire emlékeztetne a hangok eszközeivel. Utóbbi ezért a diadal zenéje. Rendkívüli expresszivitást kölcsönöz a folyamatnak a visszatérő nyitórész említett, ismétlődő basszusképlete (g–b–cisz–fisz ostinato), s Mosonyi zenéjére akár mint a bús magyar sors jelképére is tekinthetünk. Ám a tragikus tónust végül a befejezés csodája ellensúlyozza: „mennyei” magasságokba ível a dallam, mintegy az emberi életút számunkra már láthatatlan folytatását érzékeltetve. Később Mosonyi ostinato-képletét átvéve komponálta meg Gyászelőjáték és gyászinduló, majd Teleki László című zongoradarabjait az idős Liszt. Mosonyi alkotói mintaképei között szerepelt Franz Schubert (1797–1828) és L. v. Beethoven is. A Szolnoki Szimfonikusok fő- zeneigazgatója, Izaki Maszahiro készítette el bariton fekvésű hangra és zenekarra Schubert négy, eredetileg zongorakíséretes dalának hangszerelését. Igéző vallomás A muzsikához, mely a zeneköltő barátjának, Franz von Schobernek versszövegére készült 1817-ben. A pisztráng egyike a komponista – már élete során – legnépszerűbbé vált dalainak; Schubert variációs tételt is írt a melódiára („Pisztráng”-ötös, D. 667). Christian Schubart XVIII. századi német költő versszövegére született a dal: eredeti formájában még 1817 körül, majd Schubert többször is átdolgozta. A kíséret mozgásformái egyéni leleménnyel festik elénk a patakvíz csobogását és örvénylését. A Ludwig Rellstab versére készült, varázslatos és végtelenül mély Szerenád Schubert utolsó esztendejéből származik. A híres Erlkönig (szó szerint: Éger-király, de címét többnyire Rémkirályként, Tündérkirályként stb. szokás magyarra fordítani) pedig a 18 esztendős komponista alkotása volt, aki előbb föl-alá járkálva olvasta hangosan J. W. von Goethe balladáját, majd hirtelen, egyvégtében kottázta le mesterművét. A zenekarkíséretes dalfüzér bemutatója idén márciusban zajlott le Szolnokon, és most szintúgy Cseh Antal operaénekes lesz a művek szólista- tolmácsolója. Közismert, hogy Ludwig van Beethoven (1770–1827) saját kezűleg tépte össze frissen elkészült művének címlapját, mihelyst megtudta: Napóleon, az addig a szabadság zászlóvivőjének vélt korhérosz, császárrá koronáztatta magát. A szimpla Bonaparte címszó helyébe így már a Sinfonia Eroica megjelölés lépett az új kezdőlapon. E fejleménytől függetlenül a III. szimfónia (1803) minden addiginál grandiózusabb opus lett az életműben – és mérföldkő műfajának történetében. Tételei: I. Allegro con brio; II. Marcia funebre: Adagio assai; III. Scherzo: Allegro vivace; IV. Finale: Allegro molto. Egymagában a nyitó Allegro 691 ütemnyi! Lassú bevezetés nélkül indul: mindössze két különös hevületű drámai akkord – mint „kettőspont” – mutat rá a valóban heroikus és kifejező tömörségében rendkívüli energiákat tömörítő főtémára. E téma korlátlan fejlesztési lehetőségeket rejt magában, amit Beethoven már az expozícióban, de főként majd a monumentális témafeldolgozó középszakaszban, bőségesen ki is használ. Az utóbbi formarész különlegessége, hogy teljes alakjában addig még nem szereplő (lírai, e-moll) témát hoz. Hasonlóképpen újszerű a c-moll Marcia funebre: elsőként Beethoven írt gyászinduló típusú szimfóniatételt – amely érzelmi mélységeivel, rendkívüli expresszivitásával és szerkezetének komplexitásával rögvest etalonná vált a későbbi műfajhagyomány tekintetében. Erkel Ferencet régi magyar főurak ünnepélyes-komor menetére emlékeztette Beethoven monumentális gyászindulója, s nem véletlenül: a korabeli magyar zene hangjai be-beszűrődtek a tételbe. Hatalmas ellentétként száguldó iramú, s önnön folyamatán belül is „titáni” kontrasztokban bővelkedő Scherzo követi: e tételtípus a II. szimfónia óta volt jelen a beethoveni műfajtermésben. Trio szakasza jó kedélyű, s tágas tér, természetközeliség asszociációját kiváltó fúvósmuzsika. A finálé grandiózus variációsorozat. Bevezető ütemeit követően előbb egy pengetett basszustéma bontakozik ki a vonósokon, melybe a teljes zenekar is bekapcsolódik, majd később a fafúvók mutatják be a tétel valódi témáját, amelynek az említett, korábbi anyag szolgál a basszusvonalául. E lágy, táncos lejtésű téma a szerző Prométheusz teremtményei című balettzenéjében (1800–1801) is szerepelt, s ugyanarra épültek azután az Op. 35. jelzésű zongorás variációk (1802); utóbbi sorozat az Eroica-finálé előtanulmányának tekinthető. A szimfónia zárótételének sodrában, ötödik (g-moll) variációként, immár közvetlen természetességgel szólal meg a kor magyar muzsikája – a délceg verbunkos – is. Dubóczky Gergely, aki az idei tavasztól a Szegedi Szimfonikusok művészeti vezetője, zenekarunk évek óta visszatérő vendége. Sziklavári Károly