Szimfonikus VIII.

Műsor: Beethoven: III. Leonóra - nyitány Op.72/b Brahms: Változatok egy Haydn-témára Op.56/a Beethoven: VII. (A-dúr) szimfónia, Op. 92 Vezényel: Szabó Sipos Máté Közreműködők: Miskolci Szimfonikus Zenekar

Ludwig van Beethoven (1770–1827) III. Leonóra-nyitánya a zeneszerző egyetlen operája, a Fidelio második, 1806-ban bemutatott változatához készült, a II. Leonóra-nyitány revideált verziójaként. (Az opera végleges alakjának 1814. évi színrevitelekor a Fidelio-nyitány hangzott fel, melyet ma is ezzel a címmel játszanak. Beethoven összesen négyféle nyitányt írt operájához.) A III. Leonóra- nyitány alaphangneme C-dúr. Szerkezete szonátaformájú, lassú bevezetéssel ellátva (Adagio – Allegro); zenei anyagában és felépítésében az operai karakterek és a színpadi dramaturgia lényegének sűrítménye-kivonata (mellyel hagyományt teremtett a zeneszerző), a rabság megpróbáltatásai után a szabadság végső diadalát hirdetve. A tétel középrészében a színfalak mögötti trombita is megszólal, magával hozva a megszabadulás ígéretét. Változatok egy Haydn-témára címmel Johannes Brahms (1833–1897) kétféle apparátusú alkotása hallható a koncerttermekben: Op. 56/a jelzéssel a zenekari, Op. 56/b megjelöléssel a kétzongorás verzió. Mindkettő 1873-ban keletkezett. Maga a téma egy fúvóskorál (felirata: Chorale St. Antoni), melynek kapcsán Joseph Haydn sem tekinthető szerzőnek, csupán feldolgozónak. Brahms kilenc variációt komponált a markáns profilú melódia nyomán. Hangnemeik kezdetben (1–4. változat) következetesen váltogatják a dúr és moll alapszínezetet (B-dúr / b-moll), a későbbiek közül viszont már csak a nyolcadik variáció fogant mollban. Az ötödik változat játékosan izgatott scherzo; nemesen hősies („lovagi”), majd harciasba átforduló tónusa révén külön kiemelést érdemel a hatodik; a hetedik finomszövésű, barokk emlékképeket ébresztő siciliano- muzsika. Szintén barokk mintákra hivatkozik a Finale feliratú kilencedik változat, amely basszusvariáció (passacaglia); a kompozíciót végül a korál megdicsőült hangú visszaidézése zárja le. A mű ősbemutatója a Bécsi Filharmonikus Zenekar közreműködésével és Brahms vezényletével zajlott le Bécsben, 1873. november 2-án. Ludwig van Beethoven 1811‒12 folyamán keletkezett, A-dúr hangnemű VII. szimfóniája nevezetes opus. Az elemző Bartha Dénes lényeglátó összegzése szerint „fontos határkő” a szimfónia történetében: „olyan hangot üt meg, melynek eddig sem Beethovennél, sem más szerzőnél nem akadt példája. […] Szilajabb hangú, tüzesebb szenvedélyű, felrázóbb erejű” a komponista megelőző darabjainál: „a felfokozott, szenvedélyes ünnepélyességnek, a szinte konfliktusmentesen fénylő ragyogásnak minden addigit messze felülmúló, merész zenébe-öntése. […] Éltetőereje a ritmus”. A mű egésze pedig a tánc apoteózisának is mondható, ahogyan már Richard Wagner jellemezte. Titáni hangját ógörög eszményképek hevítették át, részint Beethoven saját olvasmányai révén. Kollektív jegyeivel viszont leginkább a felszabadulás, a győzelem himnuszaként hatott a kortársak számára a napóleoni háborúk végének időszakában. Tételei: I. Poco sostenuto – Vivace; II. Allegretto; III. Presto; IV. Allegro con brio. A nyitótétel élén álló, 62 ütemnyi lassú bevezetés (Poco sostenuto) Beethoven valamennyi szimfónia-bevezetésénél terjedelmesebb. Már negyedik ütemének oboamotívuma rejtetten előlegezi azt a daktilus-ritmusképletet, amely olyannyira lényeges lesz a teljes mű folyamatában. Végletes kontrasztok kísérik már eleve a bevezetést, majd még fokozottabban a gyors (Vivace) tételszakaszt, utóbbi esetében a már-már rusztikus asszociációkat is kiváltani tudó könnyedség és a harciasan kemény tónus ellentéteit egyaránt ideértve. Kirívó merészség jellemzi a tétel dinamikai megoldásait és harmóniavilágát. Külön ékessége a darabnak az Allegretto feliratú, a-moll kerethangnemű ‒ s a lassútétel szerepét betöltő ‒ II. tétel. Visszatéréses szerkezet, melynek kezdőtémája egyike Beethoven legnépszerűbb és legmegragadóbb zenei gondolatainak. Mélysége, tágassága és titokzatossága ellenállhatatlanná teszi; ennek lényegét érzékeltetve Hamvas Béla vonatkozó zenefilozófiai esszéjében az „elíziumi tücskök örökkévaló, lassú, csendes” zenéjéről írt, amely „örök idő óta szól, túl minden szenvedélyen”, s „a tiszta lét muzsikája”. Folytatásul a féktelen tobzódás lendületével köszönt be a harmadik (Presto feliratú, szerkezetileg scherzo-szerepet betöltő) tétel. F-dúr kezdete után rövidesen A-dúrba modulál („fényeffektus”). A középső tételszakasz hangneme D-dúr; nyugodt és áhítatos karaktere később himnikussá módosul. Két ízben is hallható a Presto főrész anyaga által övezve, sőt még harmadjára is útjára indulna: ám ez utóbbi végül már csupán „titáni” tréfává lesz, s a tételt hallatlanul szellemes taktusokkal zárja le a komponista. Egyetlen hatalmas bacchanáliaként hat a szonátaszerkezetű, s ismét A-dúr hangnemű finálé (Allegro con brio). „Nemzetközi“ tánckavalkádjában a magyar verbunkos hangjára is ráismerhetünk. A mű bemutatója 1813. december 8-án zajlott le Bécsben, a „Csataszimfónia“ (Wellington győzelme) társaságában, Beethoven vezényletével. Szabó Sipos Máté karmester és kóruskarnagy a magyar hangversenyélet különlegesen sokoldalú személyisége, Zenekarunk rendszeresen visszatérő vendége. Sziklavári Károly