Klasszikus zenei hangversenynaptár - határokon innen és túl

2023. április 3. H
19:00
2023. április 3. H - 19:00
2023. április 3. hétfő - 19:00

Szimfonikus bérlet VII.

Miskolci Szimfonikus Zenekar
Miskolci Szimfonikus Zenekar
Szimfonikus bérlet

Műsor: Vivaldi: g-moll kettősverseny gordonkára és zenekarra (RV 531) Beischer-Matyó Tamás: Quaint Dances – ősbemutató Csajkovszkij: Manfréd-szimfónia, Op. 58 Vezényel: Tóth Sámuel Közreműködők: Miskolci Szimfonikus Zenekar Gordonka: Blaskovics Bence, Hadobás Gergely

Zenekarunk gordonka szólamvezetői együtt lépnek színpadra Antonio Vivaldi (1678–1741) Kettősversenyének szólistáiként. A velencei barokk mester szinte minden rendelkezésére álló vonós, pengetős, valamint fúvós hangszerre komponált versenyművet, nem is szólván a különféle kombinációkról. Mintegy harminc fennmaradt szerzeményében foglalkoztatott szólógordonkát, ám csak egy olyan versenyművet hagyott hátra, amely két gordonkára és zenekarra készült: az estünkön fölcsendülő g-moll darabot. Tételei: I. Allegro; II. Largo; III. Allegro. Hallgatásakor egyes taktusok és az azonos hangnemben megírt „Nyár”-concerto „Vihar”-fináléja közötti megfelelésekre is figyelmesek lehetünk. Beischer-Matyó Tamás Erkel-díjas zeneszerző (1972–) új művet írt zenekarunk felkérésére, s így vallott darabjáról: „A címben szereplő „quaint” szó első jelentése „furcsa”, de egyaránt jelent különöst, ami valamilyen ódivatú módon elegáns, vagy legalábbis ezt a hatás kelti. Divatjamúlt, de nem avítt; régi, de mégis közel áll hozzánk. Ez a gondolati kettőség lett ennek a nagyzenekari műnek az eszmei vezérfonala: legyen furcsa és ódivatú, ám mégsem idézet. Idézze meg a régebbi korokat, de mégis a jelenlévő életünk és ízlésünk saját eszközeivel. Ne akarjon visszafelé tekinteni, de mégis magában hordozza a múltat, mint örökséget. Ezek után egyértelműnek tűnt, hogy az új darab a szimfonikus táncok egykor népszerű, de ma már nem túl gyakran használt műfajába tartozzon. Régebben ezek általában társas- vagy népi táncok feldolgozásai voltak, de az itt felhangzó táncok egyike sem hasonlít ezekre. Továbbá nem rendkívüli, extatikus rítusok felelevenítése, és nem is szimbólumokkal terhes, stilizált zenék, melyek megfejtéséhez rejtett értelmű szövegek olvasásán át vezet az út. Táncok, melyek megértéséhez egyedül saját magán, a zenén keresztül vezet az út; annak is legősibb, legegyértelműbb rétegén, a ritmuson keresztül. Ez a ritmus-központúság végigvonul az egész művön, soha meg nem álló lüktetésben, ami nem monotóniájában, hanem a folyamatos változásban állandó. A mű négy, egymásba szinte észrevétlenül áttűnő részből áll. Az első fényes és csillogó forgatag, a második lassú, ünnepélyes, titokzatos vonulás. A harmadik érzékeny és érzéki ritmusú tánc (leginkább az 1950–60-as évek latin táncaira emlékeztet), a negyedik pedig erőteljes és ritmikus, rövid motívumok ismétléséből összeálló zenei szövet. Majd a rész végén négy zenekari szólista improvizatív hatású játéka hallható, mely megidézi a kora huszadik század szórakoztató zenéinek szabad világát. A táncokat természetesen a teljes zenekar zárja.” Amilyen rejtett szálakkal kötődik Byron Manfrédje egy korszakalkotó irodalmi alkotáshoz, Goethe Faustjához, szinte ugyanúgy tekint vissza – hol burkoltabb, hol pedig nyilvánvaló külső jegyekkel – Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840–1893) Manfrédje egy másik művelődéstörténeti mérföldkőre: Liszt Faust-szimfóniájára (mely utóbbi is, programjában és koncepciójában, részint Goethe Faustjának hatása alatt keletkezett). Ám az orosz zeneszerző számára elsődleges mintát jelentett Berlioz két programszimfóniája is: a szintén jelentős Goethe-Faust ihletést hordozó Fantasztikus szimfónia, valamint a Byron közismert műve nyomán született Harold Itáliában (melynek önéletrajzi hátterű elbeszélője már nem egy vonásában Manfréd elődjének tekinthető). Byron hősének prométheuszi vonása kívülállás- (ha úgy tetszik: kiválasztottság- )tudata, sorsának végzetszerűségével párosítva: szenvedésekben az „emberi sár” átlagát messze meghaladó mértékkel. S nem éppen az effajta tragikum ragadta meg mindig is olyan erővel Csajkovszkij fantáziáját? Nem a manfrédi típusú lét Anyeginjeinek, Hermannjainak és nevükön nem nevezett elszenvedőinek kiúttalan fájdalma hívta életre zenéjének talán legjellegzetesebb és legkifejezőbb taktusait (nemritkán h-mollban, a Manfréd-szimfónia legfontosabb hangnemében)? A mű 1885-ben keletkezett, kompozíciós munkálatai a számozott IV. és V. szimfónia közé estek. Tételei: I. Lento lugubre; II. Vivace con spirito; III. Andante con moto; IV. Allegro con fuoco. Programja, melynek megalkotója Vlagyimir Sztaszov zenekritikus volt, sok tekintetben eltér Byron drámai költeményének eredeti cselekménymenetétől. A háromrészes nyitótétel két szélső szakasza a szenvedő Manfréd portréja, döntően két témával: a darab élén álló zenei gondolat (melyet rögvest érdemes összevetni Liszt Faust-szimfóniájának kezdetével) az általa elkövetett – titokzatos, ámde rettenetes – bűn miatt lelki Amfortas-sebet hordozó, a végletekig önmarcangoló, élőhalott hős állapotának tükre. Az ahhoz kisvártatva csatlakozó, alapvetően ellentétes ívű és induló típusú melódia – természeténél fogva – már élettelibb karakterű, de öröm nélküli. E kettősség éppen olyan, mint Manfréd élethelyzete Byron drámai költeményében: a megsemmisülés kívánalmát (a feloldhatatlan bűntudattól való megszabadulás hiábavaló igyekezete után) valamilyen rejtélyes erő ellensúlyozza azáltal, hogy mégsem engedi meghalni a hőst – csak hogy földi szenvedései meghosszabbodjanak. A két nyitótéma – Berlioz Fantasztikus szimfóniájának mintájára – szüntelen vissza-visszatér az egyes tételek folyamán, Manfréd változatlan lelkiállapotának tükreként. Az első tétel középszakasza, fájdalmas szerelmi lírájával, emlékezés Manfréd elhunyt kedvesére, Lady Astarte-ra (akit rejtélyes módon ő juttatott a halálba). A repríz folyamán az eredetileg tépelődő karakterű és szaggatott vonalú, nyitó „Manfréd”-téma most némileg megváltozottan, de immáron tragikumának teljes mélységeivel tárulkozik föl. Manfréd a svájci Alpok lakójaként, „jegesen izzó” magányában a hegyek között bolyongva, előbb egy vízeséshez ér s megidézi az Alpesi tündért, ám ő sem tud rajta segíteni (II. tétel). Majd a vidék egyszerű népénél keres nyugalmat, szintúgy hiába (III. tétel). Lenyűgöző a scherzo szerepű II. tétel természetpoézise és impresszionisztikus színvarázsa – puhán villódzó, szivárványcsillámú hangzuhatagaival –, a középső (trio) szakasz „mese”- dallamának „szárnyain” a Tündér elevenedik meg. Berlioz abruzzói szerenádjának (Harold Itáliában) utóda valamelyest a III. tétel békés-idilli pastorale-zenéje. A finálé programja: „Manfréd megjelenik Arimanes földalatti palotájában. A bacchanália során feltűnik Astarte árnya, aki földi szenvedéseinek végét jövendöli meg. Manfréd halála”. A monumentális finálé második fele: részbeni visszatekintés a nyitótétel anyagára. Lezárása, a csak ekkor megszólaló orgonával (s a szakasz folyamán fölidézésre kerül a Dies irae középkori dallama is), másfajta: már nem földi szférába emel, a kezdeti fényözön után fokozatosan elcsendesedve, végső megérkezés- és kialvásként. Tóth Sámuel budapesti, operaházi karmester több ízben állt már együttesünk élén, bérletes közönségünk előtt viszont ez alkalommal mutatkozik be. Sziklavári Károly

Szimfonikus bérlet VII.

Információk

2023. április 3. hétfő, 19:00

Művészetek Háza

3530 Miskolc, Rákóczi Ferenc utca 2.

További koncertek itt

Miskolci Szimfonikus Zenekar