Yamaha bérlet 2.

Műsor: Liszt: Les Préludes – szimfonikus költemény Liszt: Haláltánc Sibelius: Valse triste, Op.44 Grieg: a-moll zongoraverseny, Op. 16 Vezényel: Toshifumi Kanai Közreműködők: Miskolci Szimfonikus Zenekar Zongora: Jan Vojtek

Liszt Ferenc (1811‒1886) tizenhárom szimfonikus költeménye közül a hármas sorszámot viselő Les Préludes („Előjátékok”) vált legnépszerűbbé, mintegy teljes spektrumát fölragyogtatva a pályacsúcsra érkezett géniusz zeneszerzői világának. S jóllehet, a francia Alphonse de Lamartine-tól származó, Liszt által a partitúrában közölt előszó gondolatisága mint a halál utáni léthez elvezető előjátékokra tekint az élet fejezeteire, a Les Préludes valójában az Élet költeménye. Bonyolult keletkezéstörténete az 1840-es évtized közepéig nyúlt vissza, majd a végleges formát elsőként a weimari Udvari Színház közönsége ismerhette meg, a komponista vezényletével (1854). Jellegzetesen liszti elgondolás, hogy az egytételes, ám négyrészes szerkezet négy, ciklikusan összetartozó, eltérő típusú tételszakaszt sűrít magában: így nyitva maradó szonátaexpozíció, viharkarakterű folytatás, majd – az utóbbi dramaturgiai feloldásaként – pasztorális, természetpoézisben gazdag, lírai tabló, végül győzelmi hangú finálé követi egymást. Egyetlen, három hangból álló, s a mű kezdetén megszólaló dallamképlet szolgál valamennyi későbbi téma alapjául (habár e virtuóz zeneszerzői megoldás többé-kevésbé rejtett marad a hallgató számára). A Haláltánc címmel megírt, lenyűgöző variációsorozat keletkezése a magyar mester ifjúkori, itáliai útjaihoz vezet vissza. Pisában, a Dóm közelében látható az a középkori freskó – A Halál diadala: lásd füzetünk hátoldalát –, amely magával ragadta Liszt fantáziáját. S a zene ihletője is a romantika által újra felfedezett középkor öröksége volt: a Dies irae („A harag napja” [= utolsó ítélet]) kezdetű egyházi dallam, amely oly sokakat kerített bűvöletébe Liszt előtt és után is. Ám Haláltáncával ő alkotta meg az első olyan kompozíciót, amely egészében véve erre a patinás melódiára épül. Azt is tudjuk, hogy fiatalon, párizsi éveiben, egy éjszakán át improvizált a kísérteties dallamra (majd pedig másik bérházban, új lakás után kellett néznie). Nem számítva e távoli előzményt, a Haláltánc – mint versenymű jellegű zongora‒zenekari variációsorozat – keletkezése nagyjából 1847‒62 közé tehető, de a különböző apparátusú verziók érlelése bő negyedszázadot vett igénybe. Így még az alkotásai jó részét folyvást újrafogalmazó Liszt életművében is kivételes gonddal megalkotott kompozíció lett a Haláltánc. A témabemutatást hat, egyre növekvő terjedelmű változat, majd záró coda követi. Önmagában elkápráztató az így feltárulkozó stiláris paletta sokszínűsége: középkori dallamot, reneszánsz mintájú harmóniaszövetet, barokkos korál-emlékképeket és fúgaszerkesztést, álmodozó romanticizmust, s már-már a XX. századot előlegezően modern megoldásokat egyaránt ideértve. Hatásában mindez egységes egészet alkot. Nyelvi modernsége folytán külön kiemelésre érdemes a ‒ rögvest az utolsó ítéletet vizionáló ‒ műkezdet, melynek egyes pillanataiban Liszt ütőhangszer-szerűen kezeli a zongorát, szinte a szó bartóki értelmében. Hangversenyünk második felét a finn Jean Sibelius (1865–1957) Valse triste (Szomorú keringő) címadású lírai miniatűrje vezeti be. Melankolikus alaptónusú, hamisítatlanul északi alkotás; ihletett dallamai meghittek és nemesen egyszerűek. Első verziója még színműzene volt: Sibelius rokonának, Arvid Järnefelt-nek a Kuolema (A Halál) című drámájához írt tételek egyikeként keletkezett (1903), majd a következő évben szerzői revízión átmenve önállósult, s gyarapította attól kezdve a komponista világhírnevét megalapozó művek sorát. Liszt számos fiatal, feltörekvő komponista pályáját egyengette. Köztük volt a norvég Edvard Grieg (1843–1907) is, aki midőn másodjára kereste föl a Róma melletti ferences kolostorban lakó zeneszerző-„gurut” (1870), magával vitte kiadatlan a-moll zongoraversenyének kéziratát. Liszt meg is szólaltatta az új opust, igen elismerő nyilatkozatokkal megtoldva, sőt a mű egy bizonyos pontjához érve így kiáltott föl: „micsoda eredeti skandináv hangzás”! Valóban: Grieg egyik zeneszerzői érdeme volt, hogy elkészült zongoraversenye (1868) és további opusai révén is hazai gyökerű elemekkel frissítette föl, tette gazdagabbá az európai muzsika sokszázados hagyományait. A zongoraverseny közvetlen műfaji mintái Schumann és Liszt alkotásai voltak. Tételei: I. Allegro molto moderato; II. Adagio; III. Allegro moderato e marcato. Rendkívül népszerű darab, témái – beleértve mindjárt a nyitótétel kezdetét és főbb gondolatait – a romantikus zeneirodalom közismert melódiái közül valók. A Desz-dúr Adagio elejének szinte chopini érzékenységű lírája később nagy, himnikus kitárulkozásban kulminál. Közvetlenül kapcsolódik a lassútételhez a finálé színpompás norvég táncfüzére, ihletett témabőségével, robusztus erejével, befejezésének végső, dúr pátoszával. A cseh születésű Jan Vojtek (*1995) magyar felmenőkkel is rendelkezik. Még tízéves sem volt, amikor már nemzetközi zenei versenyeket nyert, tanulmányait később Budapesten folytatta. Toshifumi Kanai, a Szolnoki Szimfonikus Zenekar karmestere, nagy sikerrel mutatkozott be a miskolci nyilvánosság előtt 2021 őszén. Sziklavári Károly