Szimfonikus bérlet V.

Műsor: Glière: Hárfaverseny Bruckner: IV. (Esz-dúr) szimfónia Vezényel: Kollár Imre Közreműködők: Miskolci Szimfonikus Zenekar Hárfa: Bábel Klára

„Hárfa, lant zengése gyönyörűséget hoz” – hirdeti egy régi költemény. Akad-e vajon hangszer, melyről többet és gazdagabban verseltek volna eleink, mint a civilizációnkat ősidők óta, meg-megújuló formában kísérő hárfáról? Épp lágy esti szellőként suhanó hárfafutamok (Maros Rudolf Szvitjéből) vezették be hajdan a Magyar Televízió „Vers mindenkinek” című sorozatát... Koncertünk szólistája, Bábel Klára, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának művésze, egy posztromantikus XX. századi opust szólaltat meg finoman zengő hangszerén: a kijevi születésű, német és lengyel felmenőkkel rendelkező Reinhold Glière (1875–1956) versenyművét. Az 1938-ból származó darab ajánlása Xénia Erdély (1878–1971) hárfaművésznőnek szól, aki részt vett annak közreadásában is, és akinek magyar származású ősei a XVIII. század folyamán költöztek Erdélyből az Orosz Birodalomba. Az Esz-dúr alaphangnemű hárfaverseny három tétele hagyományos, gyors–lassú–gyors elrendezésű füzért alkot. Kezdő felirataik: I. Allegro moderato; II. Tema con variazioni: Andante; III. Allegro giocoso. A mű hangvétele alapvetően lírai. Ciklusszerkezete nyugati mintájú, de a zenei folyamaton erőteljesen érződik az orosz romantika hatása is: ilyen mindjárt a széles felületen kibontakozó, szenvedélyesen daloló főtéma, amely kiváltképp Rahmanyinov melódiáira emlékeztet. A klarinéton bemutatott, intimebb hangú melléktéma különlegessége az 5/4-es ütemmutató (akárcsak Muszorgszkij Sétája esetében, az Egy kiállítás képei kezdetén). Cesz-dúr a középtétel alaphangneme. Puritán egyszerűségű, hárfán megszólaló témáját hat, színekben annál gazdagabb variáció, végül coda követi. A tétel szinte idézetszerűen ható motivikai kapcsolatban áll Brahms IV. szimfóniájának kezdetével: az összefüggést a téma még csak rejtetten hordozza, majd a 4. és 5. variáció egyértelműen fölerősíti. Az ismét alaphangnembeli és rondószerkezetű finálé vissza-visszatérő, játékos kezdőtémája a Marseillaise-dallamcsaládhoz tartozik, de íveiben és ritmikájában határozottan emlékeztet Händel ún. „Vidám kovács”- variációinak témájára, sőt még konkrétabban egy kommunista induló melódiaíveire is (Madrid védői, 1936). Általánosabb, népies gyökerű előképei viszont föllelhetők a XIX. századi orosz szimfonizmusban (példaként Csajkovszkij és Borogyin II. szimfóniáiban). Anton Bruckner (1824‒1896) a „kilencszimfóniás” szerzők egyike. Zenéje, emelkedett tónusával, s mintegy kilépve a hétköznapok rohanásából, másfajta időérzettel ajándékozza meg hallgatóját. E tiszta művészet két ihlető alappillére a szakrális élményvilág és az osztrák táj. Természetpoézis és vallásos tartalom ugyanakkor össze is mosódhat Bruckner zenéjében, ahogy azt IV. szimfóniája is példázza. Élénk Wagner-hatásokról vall továbbá a partitúra ‒ a mű egynémely melódiafordulata szinte idézetnek tűnhet A nibelung gyűrűjéből ‒, de félreismerhetetlenül ott érezzük az osztrák szimfonikus tradíció, főként Schubert örökségének inspiratív hátterét is. A komponálási folyamat igen hosszadalmas volt: 1874-ben kezdődött, majd egyes tételek újraalkotását és további revíziós munkákat egyaránt magában foglalóan, egészen 1888-ig elhúzódott. A négytételes, Esz-dúr hangnemű darab a „romantikus” ragadványnevet viseli. Tételkezdő feliratai: I. Bewegt, nicht zu schnell; II. Andante quasi Allegretto; III. Scherzo: Bewegt; Trio: Nicht zu schnell. Keinesfalls schleppend; IV. Finale: Bewegt, doch nicht zu schnell. A szerző leveleiből tudhatjuk meg, hogy a műnek határozott programja van. Hajnalzenével indul a szonátaformájú nyitótétel: Bruckner magyarázó sorai szerint a városi toronyból alászálló kürtszó jelzi a nap kezdetét. Minthogy ő maga kiváló orgonista volt, zenekarkezelése nemritkán orgonaszerű hangzásvilághoz vezetett el, ami a IV. szimfónia textúráján is erőteljesen érezhető ‒ ideértve mindjárt a kibontakozó, majd kulmináló főtémát. Ennek lecsengő hangzuhatagát könnyed-szellős melléktéma követi, delikát bécsiességgel: csöppnyi, rejtett táncos lüktetéssel (s e lényegen nem változtat, hogy maga a szerző madárdal-ihletésre figyelmeztetett annak dallama kapcsán). A középső (témafeldolgozó) tételszakasz hol természettablóvá nyílik, hol pedig extatikus fellángolások terepévé lesz, s így valóságos „Naphimnusszá” szélesedik nem sokkal a visszatérést megelőzően. C-mollban indul, majd moll foltokkal tarkított C-dúr végződést kap a lassú tempójú II. tétel. Bruckner említett program-magyarázata az alábbi típusok jelenlétére utalt a zenei folyamatban: dal, ima, szerenád. Egyértelműen schuberti áthallású a tényleg dalszerű, vándorláskarakterű kezdőtéma, s jellemző, hogy annak néma, borús egyhangúságára rögvest misztikusan fénylő válasz érkezik ‒ valahonnan a meghatározhatatlan magasból. A tétel magánylírájának uralkodó tónusát időnként korálszerű taktusok emelkedettsége (= ima) oldja, ami a befejezést megelőzően extatikus szárnyalássá fokozódik, előkészítve a végső ütemek megbékélt derűjét. Maga a szerző nevezte „vadász”-témának a III. (Scherzo) tétel alapgondolatát. A visszatérő főrész B-dúr, míg a középrész (Trio) Gesz-dúr hangnemű. S bár Bruckner programja szerint az utóbbi: vadászok lakomája az erdőben a vadászat után, a zene félrehallhatatlanul népies alaptónusa másfajta asszociációkat is megenged. Típusa szerint e stilizált Ländler-muzsika már Schubert óta jó ismerős: a völgyben meghúzódó a falu „hangja” ez, a nyugalmas létközösségé – az idilli természetesség állapotában. Az ismét alaphangnembeli, nagyszabású finálé fő gondolatai az első két tételre tekintenek vissza: a kezdőtéma a nagy ívű, nyitó kürtszólóra, a borongós indulású melléktéma pedig a II. tétel vándormelódiájára (habár ez később oldottabb tónusúvá lesz). Gigantikus viharait, már-már fenyegető végzetszerűségét követően, zárásként valósággal kozmikus dimenziókba lép át a tétel, s e befejezés a végtelen felé nyit kaput: a fölzengő Esz-dúr harmónia mintha magának az Univerzumnak a keringését s harmóniáját „képezné le” emberi füllel befogadható hangokká. Harmonia mundi. S így a hajnal első sugarait kezdőütemeiben hordozó mű búcsúzóul kozmikus fényárral: a Mindenség énekével köszön el. Az est dirigense, Kollár Imre – a Magyar Televízió 1989. évi karmesterversenyének közönségdíjasa –, rengeteg külföldi szereplése mellett a magyar hangversenyélet meghatározó személyisége, a debreceni Kodály Filharmonikusok vezető karmestere. Sziklavári Károly