Yamaha bérlet 1.

Műsor: Beethoven: C-dúr zongoraverseny, Op. 15 Rahmanyinov: II. (c-moll) zongoraverseny, Op. 18 Vezényel: Török Levente Közreműködők: Miskolci Szimfonikus Zenekar Zongora: Kovács Gergely

Ludwig van Beethoven (1770–1827) öt felnőttkori zongoraversenyét megelőzte egy tizennégy esztendősen írt, Esz-dúr hangnemű darab, mely azonban csonkán maradt ránk. Az estünk műsorán szereplő, egyes sorszámú és tizenötös opus- számmal ellátott C-dúr zongoraversenyt pedig időben megelőzte a ma kettes sorszámmal nyilvántartott, B-dúrban írt alkotás (Op. 19). A C-dúr zongoraverseny 1795-ben, Bécsben keletkezett, ősbemutatójára ugyanaz év december 18-án került sor. A bonni születésű Beethoven 1792 végétől élt az osztrák fővárosban. Kezdetben a szalonok zárt, arisztokratikus világát kápráztatta el hangszerjátékával – különösen rögtönzéseivel –, majd 1795 folyamán két ízben is a szélesebb nyilvánosság elé lépett mint zeneszerző és virtuóz: márciusban a már említett B-dúr zongoraversennyel, decemberben pedig az érettebb hangvételű, C-dúr társdarabbal. Az utóbbi mű három tételfelirata: I. Allegro con brio; II. Largo; III. Rondo. Allegro. Természetesnek mondható, hogy Beethoven nyilvánosság elé kerülő, korai alkotásai mind határozottabban viselték magukon a korszakos zseni kézjegyeit. Példaként, az olyan „oroszlánkörmök”, mint a C-dúr zongoraverseny bevezető taktusainak lehengerlő méltósága, vagy a finálé – soha nem tapasztalt dimenziókat bejáró, és ott látszat-szertelenséggel tobzódó – humora, rövid idő elmúltával már általános stílusjegyekké váltak az életműben. A két szélső tételre egyaránt jellemző, merész harmóniai–hangnemi „elkalandozások” pedig egyenesen a jövő Beethovenjét előlegezték. Ám mindezeken túl a hagyományos minták szerepe is meghatározó maradt a komponista számára ekkor még: szóban forgó művének számos taktusára W. A. Mozart dallamvilága hatott. A nyitótétel a kor gyakorlatának megfelelően három, a folyamatban egymással kontraszt-viszonyban álló témát exponál: a már említett, szónokias- patetikus gesztusú fő gondolatot, majd lágyan hullámzó lírai témát (melléktémát), s végül indulószerű zárótémát (utóbbi típusa hagyományosnak mondható az egykorú versenymű-irodalomban). Beethoven zenéjében kezdettől fogva gyakoriak voltak a magyaros összetevők, így a fő- és melléktéma közötti átvezetésbe jól hallhatóan beszűrődtek a verbunkosmuzsika mozgásformái, annak vitalitása és játékossága. Egészében véve tagadhatatlanul mozarti emlékű az Asz-dúr hangnemű lassútétel, de a zenekar súlyos kérdésföltevései, drámai kontrasztjai egyaránt már az érett, egyéni Beethovent jósolják meg. A Largo alaphangja mindemellett a nyugodt, énekszerű líráé, s a zenei folyamat azt a klasszikus századvégi tételtípust példázza, melyet jellege révén Csokonai Vitéz Mihály híres – és szinte egykorú – versének kezdő felkiáltásával vonhatunk párhuzamba: „Áldott Magánosság, jövel!” (A magány fogalma itt tartalmas egyedüllétet fed, mintegy a költői önmagára találás feltételeként; a Csokonai által megénekelt gondolati tartalomnak hű rokona Beethoven idilli, kitárulkozó vallomáslírája.) Az ismét alaphangnembeli Finálé szonátarondó felépítésű, A–B–A–C–A–B–A szerkezeti képlettel jelölhetően. Javarészt tánclüktetésű muzsika, esetenként – amiről már szó esett – „titáni” humorral fűszerezve, beleértve a rondótéma „alla turca” típusú átalakítását is. S az sem mellékes ennek tükrében, hogy a „C” jelű, középső epizód ismét magyaros „hangtájakra” visz. A huszonéves Ludwig van Beethoven szerzeményét a még ugyancsak húszas éveiben járó Szergej Rahmanyinov (1873–1943) lenyűgöző alkotása – az életmű egyik legnagyszerűbb opusa – követi koncertünkön. Az 1900‒1901- ben komponált II. (c-moll) zongoraverseny ajánlása a zeneszerző orvosának, Nyikolaj Dahl pszichiáternek szól, akinek kezelése felszabadító erővel hatott Rahmanyinov alkotó fantáziájára (miután, I. szimfóniájának kudarcát követően, mély válságba esett az orosz muzsikus). A versenymű zenei nyelvezete a komponistára oly jellemzően kifinomult és nemes, három tételét drámai erő ‒ olykor kirobbanó lendület ‒, éneklő líra és hamisítatlan rahmanyinovi melankólia együttese uralja. Szakrális fényt kölcsönöz továbbá a kompozíciónak mindjárt a zongora harangkongást idéző, nyitó akkordsora; számos későbbi pillanat sajátja az emelkedettség és misztikum. A három tételfelirat: I. Moderato; II. Adagio sostenuto; III. Allegro scherzando. Döntően kétfajta zenei gondolatra épül a nyitótétel: a zongora említett kezdőakkordjai készítik elő az orosz karakterű, szélesen és komor pátosszal áradó főtémát, melynek tónusát azután vágyakozó, ám tömör foglalatú második téma (melléktéma) vallomáslírája ellensúlyozza. Ez utóbbi rokona lesz az E-dúr hangnemű lassútétel megragadó, elégikus alapgondolata, amely ‒ eltekintve a középszakasz drámai kitöréseitől ‒ továbbfejlesztve mint szárnyaló monológdallam kíséri végig az Adagio sostenuto háromrészes folyamatát. A nyitótételhez hasonlóan kétfajta, ellentétes karakterű téma határozza meg a robusztus finálé arculatát is: a ritmikus-táncos, mégis baljósan árnyteli főtéma kontrasztjául himnikusan kitárulkozó – s a végső, euforikus mámort is előkészítő ‒ lírai melódia szolgál. E tételhez fontos és természetes mintául szolgált Rahmanyinov számára Csajkovszkij b-moll zongoraversenyének fináléja. A II. zongoraverseny 1901. évi bemutatója végre meghozta a várt zeneszerzői sikert. Rahmanyinov később még két zongoraversenyt komponált. A mai este szólistája, Kovács Gergely, a 2021. évi Budapesti Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraverseny díjazottja volt, aki 2018-ban előkelő helyezést ért el a Budapesti Nemzetközi Chopin Zongoraversenyen is. Török Levente fiatal karmester pályája Ausztriában és Németországban bontakozott ki az elmúlt évtized során. Budapesten, a Művészetek Palotájában is föllép majd Zenekarunk élén: január 22-én, a magyar kultúra napján. Sziklavári Károly