Szimfonikus bérlet III.

Műsor: César Franck: Az elátkozott vadász – szimfonikus költemény Paul Creston: Concertino marimbára és zenekarra Alex Orfaly: Danzón Luna – magyarországi bemutató Schubert: II. (B-dúr) szimfónia (D. 125) Vezényel: Thomas Herzog Közreműködők: Miskolci Szimfonikus Zenekar Joó Szabolcs és a Miskolci Szimfonikus Zenekar ütő szólama

200 esztendeje, Belgiumban született César Franck (1822–1890), a XIX. századi francia hangszeres zene egyik meghatározó mestere. Az elátkozott vadász című szimfonikus költeménye 1882-ben keletkezett, bemutatójára a következő évben került sor Párizsban. Gottfried August Bürger (1747–1794) horrorisztikus balladája ihlette a darabot (Bürger legismertebb munkája a Münchhausen báró vidám kalandjai volt). A ballada nyomán programot is mellékelt művéhez a zeneszerző: „Vasárnap reggel volt, a távolban harangok örömteli hangja és a tömeg vallásos éneke zengett... – Szentségtörés! A vad Rajna gróf megfújta kürtjét! Hahó! Hahó! A vadászat átszeli a gabonaföldet, pusztát, réteket. – Álljon meg, gróf úr, kérve kérem, hallgasson a jámbor énekre! – Nem... Hahó! Hahó! – Álljon meg, gróf úr, könyörgöm, vigyázzon! – Nem… és lovaglása: mint forgószél. Hirtelen egyedül marad a gróf, lova sem viszi tovább. Megfújja kürtjét, de az már nem szól... Gyászos, engesztelhetetlen hang átkozza: »Szentségtörő, menekülj örökké a poklon át!« Aztán minden oldalról felcsapnak a lángok... A gróf a rémülettől megőrülve menekül, mindig, mindig gyorsabban, démonok seregétől üldözve: nappal a szakadékokon, éjfélkor a légen át.” A program négy szakaszának megfelelően a kompozíció is négy, egybekomponált részből áll: A békés vasárnapi táj, Vadászat, Az átok, Démonok üldözése. A zene rendkívül képszerű, így könnyen ráismerhetünk az elbeszélés elemeire a folyamatban, például a harangszóra és a templomi énekre a kezdő részben. Franck a zenekari színvilág páratlan mestere volt. A szimfonikus költemény drámai feszültségeinek oldásaként két olyan darab is megszólal, amelyekben az ütőhangszereké a fő szerep. Az első egy immár műfaji klasszikusnak számító szerzemény: Paul Creston (1906–1985) amerikai olasz komponista nevéhez fűződik a zenetörténet első versenyműve marimbára és zenekarra. Az 1940 márciusában befejezett Concertino bemutatójára ugyanabban az esztendőben került sor a New York-i Carnegie Hallban. Háromtételes szerkezete a versenyművekre hagyományosan jellemző gyors–lassú–gyors füzér, Vigorous (Élénk), Calm (Nyugodt) és Lively (Lendületes) feliratokkal. A zeneszerzői ismertetés részletei: „Az első tétel két fő témára épül, egy erősen ritmikusra és egy líraira, mindkettőt a zenekari bevezetés mutatja be. Ezeknek a témáknak a továbbfejlesztése főleg a marimba szólamában zajló folyamat, miközben a ¾-es ütemmutatóba – annak lehetőségei szerint – különféle ritmusalakzatok vegyülnek. A második tétel akkordszerkezetként megfogalmazott fő zenei gondolata – a fuvola bevezető ütemeit követően – marimbán hangzik föl, négy ütővel játszva. Az utolsó tétel scherzo és finálé típusának kombinációja, 6/8-ban. Ezzel a tétellel a ritmikai változatosság volt a fő cél, a lírai és a drámai elemek mindvégig összefonódnak. Nincsenek különálló kadenciák, amelyek önmagukban megcsillogtathatnák a szólista virtuóz képességeit, hiszen a kompozíció egésze számos alkalmat nyújt ehhez.” Tolmácsolására most Joó Szabolcs, a Nemzeti Filharmonikusok szólamvezetője és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára vállalkozott. Alex Orfaly amerikai komponista, ütőhangszeres művész (*1974) Danzón Luna (Holdtánc) című darabja szólisztikus üstdobokra és kamaraegyüttesre készült (az utóbbi apparátusa ötfajta ütőhangszert, hárfát, zongorát és nagybőgőt tartalmaz). A Michael Tilson Thomas karmester 2020 decemberi felkérésére komponált mű a karibi térség éjszakáinak – azok táncmámorának – atmoszféráját csempészi a hangversenydobogóra. Egzotikus színek, harmóniák, villanások – az előkészület szertartásos pillanatai –, majd a fölidézett rituális tánc percei váltják egymást, mindvégig maradéktalan egységet alkotva. Ősbemutatója tavaly zajlott le az Egyesült Államokban, a mai előadás a mű magyarországi premierje lesz, melyben Joó Szabolcs mellett részt vesznek a Miskolci Szimfonikus Zenekar ütőhangszeres művészei is. Alig hihető, hogy Franz Schubert (1797–1828) II. (B-dúr) szimfóniája a mindössze tizennyolc esztendős bécsi komponista munkája volt. 1814–1815-ből származik ez a friss, invenciózus és sokfajta vonásában egyéni utakat megjósoló mestermű. Tételei: I. Largo – Allegro vivace II. Andante III. Allegro vivace – Trio IV. Presto. Poétikus éjszaka-hangja révén a lassú bevezetés valamelyest az imént fölhangzott XXI. századi kompozícióhoz is kapcsolódik. Ám a környezet itt európai, szelídebb fényekkel és súlyos árnyakkal; parkkal, ahol csalogány zengi dalát (fuvolaszóló, trillák), sőt belekomponált léptek neszeivel (pengetett basszushangok a mélyvonósokon). Megszakítva e csöndes idillt, kirobbanóan energikus főtéma-szakasz veszi kezdetét; dallamához Beethoven Prométheusz teremtményei című balettzenéjének nyitánya, annak gyors főtémája szolgálhatott Schubert mintájául. A bécsi klasszika hagyományainak tükrében rendhagyónak mondható a kezdőtétel hangnemrendje, a melléktéma például F-dúr helyett Esz-dúrban szólal meg. E lágyan éneklő melódia íveihez társuló rövid, villanásszerű fafúvós-képletekben – élen a fuvolával – a lassú bevezetés éjszakai madárdal-emléke visszhangzik. A rövid, témafeldolgozó tételszakaszt követően szintén Esz-dúrban indul útjára a visszatérés. Esz-dúr a lassútétel hangneme is, az Andante az egyetlen variációs nagyforma Schubert szimfóniatermésében. Dalszerű témáját a vonósok mutatják be, az elemzők Mozart Don Giovannijának egyik áriájára (Don Ottavio: „Il mio tesoro intanto”), mint Schubert valószínű mintájára figyelmeztetnek. Az első három variáció megőrzi a téma derűs karakterét. Magán a dallamon viszonylag kevés változtatást eszközöl a szerző, ami ellenben változatosságot nyújt: a hangszerelés, és általa a színvilág. Súlyosabb drámai felület hordozója a negyedik variáció, melynek c-moll hangneme is ennek a tónusnak felel meg, majd az ötödik változat és a rá következő coda ismét Esz-dúrban, a nyugodt felhőtlenség jegyében kerekíti le a tételt. Tragikus árnyalatú szenvedély hangján köszön be az Allegro vivace, c-mollban (karaktere egyenes ági leszármazottja az említett negyedik variációnak). Habár felirat nem utal rá, hagyományos szimfonikus menüett-tételszerkezet, visszatérő nyitószakasszal. Kontrasztképpen a Trio jelzésű középrész finommívű, bensőséges muzsika – ismét Esz-dúrban –, némelyest a variációs tétel kezdőtónusára, sőt: melódiaíveire emlékeztetően. Szellemdús játékosság uralja az alaphangnembeli finálét, melyben jórészt Schubert kedvelt daktilus-ritmusképlete hullámzik tova, karakterében a galopp ismérveit is magában hordozó jegyekkel. Szerkezete szonátarondó, A–B–A–C–A–B–A képlettel szemléltethetően. A korai Schubert-szimfóniák egyik legfrappánsabb zárótétele ez, a hangszerelés ötletgazdagsága önmagában is mesterművé teszi. A zeneszerző születésének idei, 225. évfordulója alkalmából tűzzük műsorunkra e viszonylag ritkán játszott, ám fölfedezésre annál érdemesebb szimfóniát. A magyar felmenőkkel is rendelkező, svájci Thomas Herzog együttesünk visszatérő vendégkarmestere. Sziklavári Károly