Líra és misztika

Műsor: Szkrjabin: I. (fisz-moll) zongoraverseny, op. 20. / Szkrjabin: Prometheus – A tűz költeménye, op. 60. / Szkrjabin: II. (c-moll) szimfónia, op. 29. Közreműködik: Szabó Marcell – zongora / Báll Dávid – zongora / Kodály Filharmonikusok / Kodály Kórus (karigazgató: Kocsis-Holper Zoltán) Vezényel: Anton Shaburov Jegyár: 3100 Ft, 2400 Ft

Az 1872–1915 között élt Alekszander Szkrjabin az orosz modern zene egyik legnagyobb hatású zeneszerzője volt, akit kortársai egyszerre tekintettek zseninek és őrültnek. Éles disszonanciái, atonalitása – mellyel megelőzte korát – különös hatást gyakoroltak a XX. század olyan nagy komponistáira, mint Stravinsky és Prokofjev. Életében rendkívüli ismertségre tett szert, de a művei iránti érdeklődés halála után erőteljesen csökkent. A fisz-moll zongoraverseny Szkrjabin korai alkotása, melyet 24 évesen írt. 1896 őszén fejezte be, de a hangszerelést csak a következő év májusában dolgozta ki. A szerző a befejezést követően művéért 600 rubelt (mai árakon kb. 10 000 dollárt) vehetett fel. A versenymű első tétele klasszikus ihletésű, de romantikus díszítésekkel és érzelmekkel is ötvöződik. Három fő gondolata az expozícióban: egy Chopin-szerű dallam, amelyet a zenekar folytat és fejleszt tovább, aztán egy táncszerű duó a zongora és a klarinétok között, a harmadik pedig egy áradó zongoraanyag, amelyet vonósok és kürtök kísérnek. A második tétel egy oroszos hangulatú variációs szerkezet visszatéréssel, melyben a zongora mellett a klarinétnak is hálás szerepe van. A zárótétel egy frenetikus kontrasztokkal és lendülettel teli polonéz, melynek alapvetően a zongora adja meg lengyel tánckarakterét. Az 1910-ben papírra vetett Prometheus Szkrjabin hangkölteménye zongorára, zenekarra, kórusra és színorgonára, ez utóbbi azonban ritkán szerepel a darab előadásain. Az 1911-ben Moszkvában bemutatott darab – melyet V. szimfóniaként is emlegetnek – csak lazán nyugszik Prométheusz mítoszán. A zongoraszóló a küzdő embert szimbolizálja, aki a zenekar által megjelenített világmindenséggel áll harcban. A Szkrjabin-féle „misztikus hangzat” elmélete alapján kidolgozott harmóniavilág igen összetett, a darab szerkezete időnként nehezen követhető. A II., c-moll hangnemű 29. opusz szerkezetileg a leghagyományosabb Szkrjabin szimfóniái között. A darab sokkal személyesebb, mint a szerző első szimfóniája, és nagy előrelépést jelent Szkrjabin érett zenekari stílusában. Tételei vonatkozásában kiterjedt tematikai azonosságok tapasztalhatók, melyek ciklikus kapcsolatot teremtenek az egyes formarészek között. Ezt példázza, hogy a nyitótétel komor kezdőtémája a fináléban diadalmas himnusszá fejlődik. A darab öt tételből áll, melyek közül az első és második, illetve a negyedik és ötödik megszakítás nélkül kapcsolódnak egymáshoz. Szkrjabin zenéje jórészt az „aktív” és „passzív” témák ellentétén alapul, amelyek a vonzás, az energia és a tehetetlenség két ellentétes pólusát képviselik. Az „aktív” témák drámaiak és ritmikailag élesek, a „passzív” témák harmonikusan összetettebbek, ritmikailag folyékonyak és erősen érzéki jellegűek. Feljegyezték, hogy amikor Vladimir Safonov karmester a New York-i Filharmonikusok élén először vezényelte a művet, a partitúrát a zenekar felé tartva a következőket mondta: „Itt az új Biblia, uraim!” – baljos –