ZENEPLUSZ BÉRLET 22-23/1 – Dvořák: Stabat mater

Miksch Adrienn – szoprán Vörös Szilvia – mezzoszoprán Brickner Szabolcs – tenor Cser Krisztián – basszus Budapesti Akadémiai Kórustársaság (karigazgató: Balassa Ildikó) Vezényel: Hollerung Gábor Dvořák: Stabat mater

Dvořák Stabat Matere a szerző egyik legjelentősebb alkotása, egyúttal a romantikus oratóriumrepertoár különleges, sok szempontból egyedülálló kompozíciója. A zenetörténészek általában gyermeke elvesztéséhez kötik a darab megírását, ráadásul a mű komponálása közben további két gyermekét veszítette el. A Stabat Mater azért is tekinthető a keresztény kultúra egyik kiemelkedő alkotásának, mert a végtelen fájdalom mellett végül az életbe vetett hit fogalmazódik meg benne. Különleges értéke a darabnak, hogy a rendkívüli érzelmi mélységek mellett is mindig fegyelmezett és világos keretű tételekbe rendeződik, melyek felépítésükben, dramaturgiájukban, egymáshoz való viszonyukban a fájdalomnak hihetetlenül sok arcát jelenítik meg. A nyitó- és zárótétel kerete a műnek. A nyitótétel genezis típusú zene, amelyet értelmezhetünk a fájdalom születéseként. A zárótétel kezdete az első tétel repríze. A további tételek között legtöbbször indulókarakterű, jellegű tételek fordulnak elő: az Eia Mater gyászinduló, a férfikarra és tenorszólóra írt Fac me vere szinte harcias induló, és a darab egyik legszebb tétele, az altszólóra komponált ária, az Inflammatus et accensus monoton, egy helyben járást kifejező indulózene. A darab első felét lezáró kórustétel, a Tui nati igazi ringató. Természetesen Dvořák sem tudta kivonni magát az olasz operai hatás alól. A Quis est homo tétel jellegzetes operakvartett különböző zenei anyagok ütköztetésével. Hasonlóan operai pillanat a basszus szólista kétségbeesett, fájdalmas áriája, mintegy a színfalak mögött megszólaló égi kórussal. A Stabat Mater előadását a témához kapcsolódó képzőművészeti alkotások, illetve a szöveg kivetítésével tesszük teljessé.