Yamaha bérlet 3.

Műsor: Beethoven: Prometheus - nyitány, Op. 43 Beethoven: II. (B-dúr) zongoraverseny, Op. 19 Mendelssohn: Hebridák - nyitány, Op. 26 Schumann: a-moll zongoraverseny, Op. 54 Vezényel: Antal Mátyás Közreműködők: Zongora: Várallyay Kinga, Várallyay Simon

A Prométheusz teremtményei volt Ludwig van Beethoven (1770–1827) első alkotói találkozása a bécsi színpaddal, 1800–1801-ben komponálta a balettzenét (Op. 43, bemutató: Burgtheater, 1801. március 28). A koreográfia Salvatore Viganò táncművész munkája volt, szellemiségét jellegzetes XVIII. századi humanitáseszmény hatotta át, ami Beethoven zenéjének is sajátja lett. A tételsor élén álló kétrészes, lassú–gyors szerkezetű, C-dúr Ouverture később hangverseny-nyitányként önállósult. Lassú szakaszának súlyos kezdőakkordjai – karakterükben és konkrét fordulataikban is – a valamelyest korábbi, ugyancsak C-dúr hangnemű I. szimfónia bevezetőjére emlékeztetnek. Szépséghordozó „humanitás”-dallam a folytatás: a méltató Szabolcsi Bencét idézve e bevezető muzsikát „jóság- és bölcsesség-hang” uralja, „melynek mélyen zengő íve a Varázsfuvolától a Fidelio-fináléig húzódik”. A gyors szakasz pergő főtémája típusában W. A. Mozart vígopera-nyitányzenéinek (Figaro házassága, Così fan tutte) rokona, de azok kacér könnyedsége nélkül. Majd légies, lírai téma (melléktéma) lendül a magasba, s e felsoroltak alkotják a szabad szonátaformájú Nyitány legfontosabb zenei gondolatait. Eltekintve egy csonkán ránk maradt, még Bonnban keletkezett, gyermekkori zongoraversenytől, Beethoven műfajtermésében a ma fölhangzó kompozíció a legrégebbi (amely opus-számát illetően végül helyet cserélt a valamivel fiatalabb C-dúr zongoraversennyel, Op. 15). A B-dúr zongoraverseny (Op. 19) még az 1780–90-es évtizedek szülötte volt: bemutatója valószínűleg 1795. március 29-én zajlott le Bécsben, a zeneszerző szólójával, majd három évre rá revideálta Beethoven; a nyitótétel kadenciája későbbi (1809?). Szellemi elődei – keletkezési idejének megfelelően – jórészt Mozart zenéjében lelhetőek föl. Igaz, Beethoven jellegzetes hősi hangja már itt is fel-felvillan, ilyen mindjárt a főtéma nyitó gesztusa. Mély gondolatiságot hordoz az Esz-dúr középtétel, melynek kapcsán ismét kézenfekvő az azonos kerethangnemű Varázsfuvolára, mint párhuzamra hivatkoznunk. Rengeteg játékosság jellemzi emellett a kompozíciót, különösen a szonátarondó szerkezetű finálét, amely egyenesen a bravúros és elegáns virtuozitás szellemében fogant. A tételek feliratai: I. Allegro con brio II. Adagio III. Rondo. Molto allegro. A B-dúr zongoraverseny ma esti szólistája a fiatal Várallyay Simon, aki az idén fejezte be tanulmányait a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Felix Mendelssohn-Bartholdy (1809‒1847) úti élményei megannyi művéhez nyújtottak inspirációt: az „Olasz” és „Skót” szimfónia mellett ide tartozik a Hebridák címet viselő hangverseny-nyitány is. A komponista 1829 nyarán kereste föl a Skócia nyugati partjainál húzódó, északi atmoszférájú szigetvilágot. Tusrajzot készített a tenger felől megpillantott, pompás tájról, de látogatásának élményei átalakulva a hangok birodalmát is rögvest gazdagítani kezdték: a sebtében fölvázolt anyag később a nyitány élére került. A vázlatok kompozícióvá érlelése évekig elhúzódott, többfajta verziót és címváltozatot is eredményezve, mely utóbbiak egyike a Fingal barlangja volt (Fingal: irodalmi, ossiani alak). A mű kezdetét hallva – annak bontakozó, misztikus félhomálya, titokzatos harmóniai „fényfoltjai” s visszhang-imitációi kapcsán – lehetetlen nem gondolnunk éppen a fölkeresett barlang ihlető élményére. S hang és látvány mindvégig szoros, jól érzékelhető szimbiózisban él együtt a mű folyamatában. Így a második, szélesen ringatózó téma már szabad távlatokat nyit: mondhatni, a tengerre való kilátásként, s nyugodt, méltóságteljes hullámokat imitálva. E két téma képezi a szonátaelvű tételfolyamat alapját, ám bravúros zeneszerzői megoldással e kettő is szinte egy: a lehajló kezdőgondolat ívének szabad tükre a felfelé törekvő, ringatózó második dallam vonala. Majd e rejtett kapcsolatot követően a tételexpozíció zárótémája már jól hallhatóan a kezdőtéma származéka: a nyitány teljes zenei anyaga gyakorlatilag közös gyökerű! Poétikus hangszínvilágára – akár a térhatású harmóniaváltásokat, akár a hangszerelés leleményességét és kifejezőerejét illetően ‒ elegendő pusztán utalni. Robert Schumann (1810‒1856) két fázisban komponálta egyetlen befejezett zongoraversenyét: az a-moll hangnemű darab kezdőtétele még Fantázia zongorára és zenekarra címmel látott napvilágot 1841-ben, amelyet négy esztendőre rá egészített ki a jelenlegi második tétellel, valamint a fináléval a zeneszerző. Fantáziaszerűség: e fogalom a korai, de már érett hangú Schumann-kompozíciók talán legfontosabb ismérvére mutat rá, amit felépítését tekintve a jóval későbbi Zongoraverseny (Op. 54) is nagymértékben örökölt (az eredeti címadással leplezetlenül kinyilvánítva). Ám az ifjúkori szerzeményeire oly jellemző, szabad(on szertecsapongó) szövésmódot mindinkább összeegyeztetni igyekezett már a hagyományos nagyformákkal a komponista a negyvenes évtized alkotásaiban: ezt a törekvését jelzi a mű említett, háromtételessé bővítése is 1845-ben. A bemutatón neje, a kor egyik meghatározó zongoraművésze, Clara Schumann (1819‒1896) ült a szólóhangszernél, s a poétikus darab egésze tulajdonképpen neki szánt vallomásként értelmezhető – ahogy azt megannyi további Schumann-műről ugyanúgy elmondhatjuk. Hiszen az ő zongoraköltészete valóban maga volt az életre kelt, szabad romantikus fantázia: szeszélyes fellángolásaival, az intim líra páratlan gazdagságával, s elburkolt „üzeneteivel” a dallamhangok mögött. Az a-moll zongoraverseny esetében ide tartozik Clara (olaszosan: „Chiara”) nevének zenei motívummá formálása is (a név hangokkal helyettesíthető betűi révén: C-h-a-a): ezt halljuk mindjárt a mű kezdetén, a 4. ütemtől kibontakozó főtéma élén. Személyes vallomásnak tűnnek az olyan párbeszédes részek is, mint a zongora és a vonósok bensőséges felelgetése a középtétel indulásakor: aligha gondolhatunk itt egyébre az otthoni életből a műbe „átemelt” pillanatoknál. A már említett főtéma révén egyetlen zenei gondolat nyomán bontja ki a mű főbb tematikus anyagát a szerző. Jellegzetesen romantikus eljárás ez, melynek megfelelőit egyaránt megtalálhatjuk az elődök és kortársak művészetében: Schubertnél, Mendelssohnnál, Lisztnél (stb.). Minduntalan ráismerhetünk így a főtéma változataira, rokonaira vagy szeleteire a Zongoraverseny ezernyi hangulatot fölvonultató nyitótételében, később a középtétel párbeszéd-anyagában, majd a finálé diadalmasan ujjongó, táncos rondótémájában ugyanúgy. Sőt: a főtéma visszaidézésre is kerül a szünet nélkül kapcsolódó második és harmadik tétel átvezetéseként, hatásában közvetlenül előkészítve így a finálé-kezdet „fénybetörését”. A mű tételrendje: I. Allegro affettuoso (szonátaforma, a-mollban) II. Intermezzo: Andantino grazioso (visszatéréses szerkezet, F-dúrban) III. Allegro vivace (rondóforma, A-dúrban). A zongoraszólamot Várallyay Kinga – Várallyay Simon unokatestvére, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem doktorandusz hallgatója – tolmácsolja